megoszt


Gazdaságpolitikai tanulmányok (1918–1940)
Szerző:  Hunyadi Attila

A kimondottan gazdaságpolitikai alternatívákat és stratégiákat elemző munkák[1] szerkezetében megkülönböztethető három fő irányelv, mint a gazdaságpolitika célja:

a) a kisebbségi, nemzeti öntudatában erős társadalom szolidaritása;

b) kisebbségi autonómia, gazdasági és kulturális alapokon;

c) egészséges társadalom (a foglalkozási ágak arányos megoszlása).


E célok megvalósításának eszközei:

a) a különböző magyar társadalmi csoportok és rétegek érdekközössége és érdekegyeztetése a Magyar Szövetség megvalósítása által;

b) a kisebbségi autonómia sine qua non-ja, a kulturális és gazdasági autonómia érdekében elengedhetetlen feladat a magyar gazdasági erők és tényezők védelme és megfelelő érdekképviselete, a termeléshez szükséges keretek és hitel biztosítása, a gazdasági kultúra emelése;

c) megfelelő tájékoztatással és önismerettel a szellemi proletariátus csökkentése, a fiatalok közigazgatási, közgazdasági és ipari pályák felé irányítása.

A belső demokrácia körüli vitafórum végeredményben győzelemre vitte e gondolatot, a Vásárhelyi Találkozón formailag megteremtődött a nemzeti demokrácia. A Vásárhelyi Találkozó azon az alapon, hogy mindnyájan egy nemzet fiai vagyunk és egy sorsban élünk, szükségesnek tartja a belső önellátást és a belső önkormányzatot politikai, gazdasági és kulturális téren, olyan értelemben, hogy az összes politikai, gazdasági és kulturális erőinket közös cél, a nemzeti létfenntartás biztosítása és jogaink kivívása érdekében kell szolgálatba állítani, hogy az adott politikai és jogi helyzetben népünk minél nyugodtabban, békességben, anyagilag biztosabb életet élhessen.[2] Az egységes erős és erkölcsös nemzeti társadalom megszervezésének módozatait elvben itt tárgyalták meg és fogalmazták meg a Hitvallásban. A magyar szövetség a létező szervezetek, intézmények közötti tanács szerepében keretet nyújtott volna a társadalmi, közművelődési és közgazdasági tényezők képviseletére, a politikai gazdasági és kulturális téren egyaránt önellátó és önkormányzattal rendelkező magyar autonómia keretében.

A város és falu egymásrautaltságát elemzi Csíki Ferenc és Vita Sándor, rámutatván a városi fogyasztóközönség szétszórtságára, ezáltal nagy mennyiségű magyar tőke elszivárgására, ami együtt jár „városi polgárságunk vagyoni hanyatlásával, közéletünk összezsugorodásával".

A magyar gazdasági hanyatlás megállításával szükséges a kohézióteremtő, értékesítés- és fogyasztás-megszervező keret, annak az öncélú magyar gazdasági közösségnek megvalósítása, amely csak feleslegét adja át másoknak, és csak a hiányzót szerzi be külső forrásokból.[3]

Az említett gazdaságpolitikai tanulmányok az elvek és szükségletek tisztázása után az ezek megvalósítására pontosan kidolgozott - főleg kisebbségpolitikai vonatkozású (dán, lengyel, ukrán, finn, román és szász) - műveleteket és gazdaságpolitikai paradigmákat is bemutattak, mint múltbeli és kortárs figyelemre és követésre méltó példákat.

Mivel a román állam közgazdaságához viszonyult a magyar gazdaságpolitika, a gazdaságpolitikai szerzők sokszor konstruktív kritikát és alternatívákat kínáltak a román gazdaságpolitikának.[4]

Az új kisebbségi gazdaságpolitikai szemlélet olyan lehetőségeket keresett, ahol a nép széles tömege vehet részt gazdasági sorsának irányításában. Ennek elérésére a szövetkezeti szervezet megerősítése és továbbépítése kínálkozott a legmegfelelőbbnek. Korábban még a szövetkezeti mozgalom hivatalos vezetői sem ismerték fel a szövetkezeti szervezetben azt a keretet, melyen keresztül az autonóm és demokrata magyar társadalom gazdasági élete kiépíthető. A hivatalos mozgalmon kívül állók részéről kellett megindulnia egy céltudatos közírói munkának, hogy felhívja a figyelmet e mozgalom nemzetgazdasági jelentőségére a kisebbségi gazdasági életben. A gazdasági válság kapcsán előtérbe került önellátó gazdaságpolitikai felfogás térhódítása nagyban kedvezett a szövetkezeti gondolat népszerűsítésének, hiszen egy kisebbségi nemzet gazdasági autarchiájának kiépítésére ez volt a legkedvezőbb keret. Erre a nemzeti gazdasági felzárkózásra pedig annál inkább szükség volt, mert a gazdasági élet küzdelmében egyáltalán nem érezte a magyarság az államhatalom támogatását, és így teljesen önerejére volt utalva, sőt az államhatalom gazdasági támogatásának a hiánya mellett napról napra fokozódott a magyarság ellen irányuló gazdasági elnyomás, mely viszont gazdasági önvédelmi berendezkedésre kényszerítette. A szövetkezeti önsegítés gondolata egy kiterjesztett nemzetgazdasági értelmezésre talált. A nemzetgazdasági feladatok megoldása mellett társadalomgazdasági feladatok elérésére is alkalmasnak kínálkozott a szövetkezeti mozgalom, azáltal, hogy demokratikus szerkezeti felépítettségénél fogva kedvezően mozdította elő a demokratikus társadalom gazdasági fejlődésének kialakulását. E demokratizálást célozta egy következetes gazdaságpolitika és összehangolt gazdaságpolitikai akció érdekében a magyar szövetségen belül létrehozandó gazdasági tanács, amely a legfontosabb gazdasági intézmények (EGE, Gazdasági és Hitelszövetkezetek Szövetsége, Hangyaszövetkezetek Központja, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank, mint a legnagyobb magyar pénzintézet, a Minerva biztosító Részvénytársaság, Erdélyi Bankszindikátus) fórumaként szolgált volna. A tervezett gazdasági tanácsnak nem csak elvileg kell tisztáznia a gazdasági irányulás szempontjait, hanem a közösen leszűrt gondolatok gyakorlati megvalósítását is vállalnia kell.[5]


Közgazdasági oktatás

Az egyházak és közművelődési intézmények birtokainak kisajátításával az állam megkísérelte monopoljogává tenni az oktatást az állami intézményekben. Jancsó Elemér és Bíró Sándor munkái kimutatják az elemi, középfokú és főiskolai, valamint szakoktatásbeli magyar veszteségeket. Az érettségizettek hiányos pályaválasztási felvilágosítása következtében megfigyelhető a túltengés a tanári pályákon, míg kevés magyar hallgató tanult gazdasági iskolákban, hiány mutatkozott a gyakorlati pályákon: állatorvos, ipari vállalkozó, közgazdász, kereskedő,[6] ugyanakkor a szászoknál a maturandusok többsége az ipar és a kereskedelem, valamint a technikai pályák felé törekszik, és nem fizetéséből, hanem vállalkozásainak jövedelméből akar megélni.

A középosztály e hiányosságaihoz járult még a háború és kivándorlás okozta veszteség.

A román állam iskolapolitikájának róható fel az a deficit, amely a magyarságot országos arányszámának megfelelően megillető helyszükséglet és a valóságos tanulólétszám közötti különbség volt. A középiskolákban az évi deficit 8348-at tett ki (ennyi középiskolai tanulóval volt kevesebb évente, mint amennyi magyar ifjúnak a középiskolában kellett volna tanulnia), líceumban évi 4435 a magyar deficit, állami tanítóképzőkben évi 1832, az állami kereskedelmi iskolákban 1278 (a kereskedelmi iskolákból a magyarság 76%-a szorult ki). Az állami kereskedelmi iskolákban 1918-1928 között a magyar tanulók részesedése 90%-ról 24%-ra esett vissza, ipari iskolákban 60%-ról 6%-ra. Holott a magyar társadalomnak a szakoktatás terén óriási érdekei fűződtek volna a magyar nyelvű oktatás biztosításához, a magyar szakiskolák sem csekély számuk, sem pedig gyenge anyagi helyzetük miatt nem elégíthették ki azokat az igényeket, amelyeket velük szemben támasztottak.[7]

Az állami főiskolai oktatásban tanuló magyar diákok arányaiban, összevetve a fentieket, a magyarság szellemi vesztesége 80,3%-os volt.

E nagymértékű deficitet igyekeztek pótolni az egyházak gazdasági iskoláik működtetésével (a székelykeresztúri unitárius téli gazdasági iskola 1931-től, a csombordi református téli gazdasági iskola 1935-től, a kézdivásárhelyi és a radnóti téli gazdasági iskolák 1934-35-től). A katolikus és a protestáns teológiákon gyakorlati képzés címén bevezették a végzős évfolyamon a belmissziói és gyülekezeti munka mellett a gazdasági és szövetkezeti élet tanulmányozását. A szövetkezeti gazdasági oktatás az egyházi iskolákban és tanítóképzőkben jóval megelőzte a gazdasági oktatást kötelezővé tevő 1938-as állami intézkedést.[8] Az egyház szerepe a gazdasági oktatás terén a bethlen gábor-i hagyomány felkarolásával („hogy népből jött, a népet szolgáló vezetőket adjon az Akadémia"), hogy „az új papi nemzedék népének nem csak lelki gondozója kell hogy legyen, hanem tanácsadója, vezetője az élet más viszonylataiban is".

E négy földműves iskola messze nem volt elegendő (50 ilyen iskolára lett volna szükség). Az EGE tanfolyamai, a Magyar Nép hetilap mozgalma (gazdasági előadások és tanfolyamok), a brassói és a kolozsvári Székely Társaságok iparostanonc-nevelő munkája igyekeztek az oktatásbéli hiányokat pótolni.[9]


A gazdaságpolitika társadalmi hatásai

A kortárs elemzők a következő kritériumok alapján elemezték e hatásokat:

a) a gazdasági egységek mérlegeinek értékeléséből származó gazdasági hatékonyság;

b) szociális-társadalmi viszonyok (munkahely, népegészségügy, táplálkozás);

c) közművelődés.

A fentebbi szempontok szerint állapíthatjuk meg, hogy ha egy nemzet gazdasági mozgalmának eredményét a nemzet gazdasági erejének és gazdasági kultúrájának fokmérőjeként alkalmazzuk, úgy Románia magyar és német kisebbségei nemzetgazdasági erejük tekintetében alatta állnak a többségi nemzet gazdasági erejének, a gazdasági kultúra terén pedig fejlettebb színvonalról tanúskodnak.[10]

A kisebbségi magyar gazdasági egységek minden hátrányos megkülönböztetésük ellenére is hatékonyabbak voltak a román szervezeteknél. (Például a nyereséges kisebbségi szövetkezetek százaléka magasabb a román nyereséges szövetkezetek százalékarányánál.)

A kisebbségi magyar gazdaságpolitika és intenzív szervezkedés nyomán számos munkahely létesült, főleg az új szövetkezeteknél és központjaiknál.[11] Ugyanakkor a tagok számára óriási jövedelemtöbbletet hoztak például a tejszövetkezetek, amelyek feldolgozótelepeiken exportra állítottak elő árut.[12]

Azáltal, hogy a mezőgazdasági termelés intenzívebbé lett, új mezőgazdasági termékeket feldolgozó vállalatok (len- és kenderfeldolgozó, keményítő- és szeszgyár), fakitermelő és értékesítő szövetkezeti vállalatok, gyümölcsfeldolgozó és konzervgyárak, háziipari szövetkezetek létesültek, amelyek az alkalmazottak és tagok, de a környék pénzjövedelmét is növelték, megnőtt a vásárlóerő és a fogyasztás, ami az egészségi és életszínvonal szempontjából minőségi növekedést eredményezett.[13]

Az emberi erőforrások megőrzése érdekében is működött elgondolt gazdaságpolitika, az OMP és az egyházak szórványpolitikája számolt a gazdaságpolitika lehetőségeivel e téren is.[14] A székelyföldi ipari vállalatok létesítése, a fürdőügy és az idegenforgalom felkarolása, a közbirtokossági vagyonok szövetkezeti alapon való megszervezése a székely elvándorlást volt hivatott megállítani.[15]

Az iskola és diákszövetkezetek nevelőmunkájukon kívül gazdasági előnyöket is nyújtottak tagjaiknak.[16] A kolozsvári református teológia ifjúsági egyesületének pénztára sürgősségi betegsegélyt nyújtott a rászoruló diáktársnak; a magyar egyházak intézménye, a Minerva Biztosító Részvénytársaság előnyös biztosításban részesítette a szövetkezeti tagokat, karitatív segélyeket nyújtott. Kamatmentes hitelt is képes volt nyújtani a medgyesi Pax Hitelszövetkezet, amely 80 munkáslakást is épített.

A falusi termékek értékesítésén és a városi fogyasztás megszervezésén kívül figyelemre méltó kulturális és népművelési feladatokat vállalt a brassói Ágisz és Aranyos-vidéki szövetkezet. A szövetkezeti alapszabályzatok értelmében valamennyi szövetkezetnek jövedelme bizonyos hányadát közművelődésre kellett fordítania.

Az OMP, az egyházak, az EGE és a szövetkezeti központok támogatásával beindult gazdasági szervezkedés bizonyos vidékeken egészen kiemelkedő teljesítményeket ért el, különösen a szervezést vállaló karizmatikus egyéniségeknek köszönhetően (Balázs Ferenc az Aranyos mentén, illetve Ürmössi József a Homoród mentén).

Románia magyarlakta területein (várost és falut együttvéve) 66 000 szövetkezeti tag tömörült 320 fogyasztási szövetkezetbe, és 135 000 tagja volt a 466 magyar gazdasági és hitelszövetkezetnek, a szövetkezeti tagok családtagjaikkal együtt kerek ¾ milliót számláltak, azaz a romániai magyarságnak csaknem a felét.

Hogy a kisebbségi magyar társadalom ilyen nagy arányban vett részt jól körvonalazott és szilárd gazdasági szervezetekben, egyértelműen bizonyítja a kisebbségi magyar gazdaságpolitika eredményességét és hatékonyságát, ami még inkább kidomborul, ha figyelembe vesszük a romániai általános közgazdasági helyzetet, az általános vásárlóerő drasztikus csökkenését, az ipari és mezőgazdasági termékek közötti kóros aránytalanságot (3:1 arány), a mezőgazdasági termelékenység, a gabonahozamok és az állatállomány visszaesését, jóllehet a két világháború közötti Románia par excellence a parasztgazdaságok országa volt (az aktív lakosság 78%-ának jövedelme mezőgazdaságból származott, s csak 10%-a dolgozott iparban).

 

Szakirodalom

A Vásárhelyi Találkozó. Hitel, 1937. 3. sz., 230-257.

Balázs Ferenc: A rög alatt. Aranyosszéki Vidékfejlesztő, Torda 1936.

Balázsi Dénes: Ne nézze senki csak a maga hasznát... Szövetkezeti mozgalom a Kis- és Nagyhomoród mentén. Haáz Rezső Kulturális Egyesület, Székelyudvarhely 1995.

Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben - magyarok és románok. Budapest, 1990.

Cseke Vilmos: Iskolaszövetkezeteink működése. Erdélyi Iskola, 1938-39. 1-2. sz., 13-16.

Demeter Béla: Gazdasági válságunk. Erdélyi Fiatalok, 1930. 4. sz., 59-60.

Farkas Árpád: Erdély mezőgazdasága. EMGE, Kolozsvár 1944.

Fekete Nagy István: Sorsforduló. Szövetkezeti Értesítő, 1938.

Mikó Imre: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés. Erdélyi Fiatalok, Kolozsvár 1932.

Nagy András: Népegészségügy. Hitel, 1938. 4. sz., 323-325.

Nagy Ödön: Szórvány és beolvadás. Hitel, 1938. 4. sz., 257-276.

Sáry István: Diákszövetkezeti mozgalmunk. Hitel, 1939. 2. sz., 140-147.

Szabó István: A tanárkérdés. Erdélyi Fiatalok, 1930. 4. sz., 55-56.

Szövetkezeti Értesítő, 1936, 1939.

Vita Sándor: Metamorphosis Transsylvaniae. Hitel, 1936. 4. sz., 315-330.

Vita Sándor: Gazdasági tanács. Hitel, 1937. 1. sz., 45-50.

 

Jegyzetek


[1] Szabó 1930, 56.

[2] Demeter 1930, 59.

[3] Vita 1937, 45.

[4] Bíró 1990, 453-466.

[5] Uo. 467.

[6] Szövetkezeti Értesítő 1939, 13-15.

[7] Vita 1936, 315-320.

[8] Farkas 1944, 304-375.

[9] Mikó 1932, 35.

[10] Szövetkezeti Értesítő 1936, 89.

[11] Nagy A. 1938, 323.

[12] Nagy Ö. 1938.

[13] A Vásárhelyi Találkozó 1937, 245.

[14] Sáry 1939, 140.; Cseke 1938-39, 13-16.

[15]  Balázs 1936.; Balázsi 1995.

[16] Fekete Nagy 1938, 153.

ELŐZŐ SZÓCIKK

KÖVETKEZŐ SZÓCIKK