nyomtat

megoszt

Dacia szálloda ( egykori Pannónia szálló), Szatmárnémeti
Utolsó frissítés:  2010-06-01
Szerző:  Fetykó Amália Erika


A műemlék adatai
Cím: str. Libertăţii nr. 8.
Kód: SM-II-m-A-05221
Datálás: 1900–1902

Történeti adatok

Szatmár régi főterén található a város egyik legfontosabb és legismertebb szecessziós épülete, az egykori Pannónia szálló.

 

1897-ben vetődött fel elöszőr a Vígadó és Szálló építésének ötlete a városi előljárók körében. A terv kitartó támogatója a város akkori polgármestere, Hérmán Mihály (1895-1902). Véleménye szerint az új épületek adják meg egy városnak a tekintélyét, s ezek is nagyban hozzájárulnak fejlődéséhez. Az elképzelésnek akadtak ellenzői is, a viták miatt a munka elkezdése sokáig késlekedett, s bár a Vígadó ötlete már 1897-ben felvetődött, 1900-ban még állt a régi törvényszéki épület, amelynek helyére az új épületet szerették volna építeni.

 

1897-ben került sor a pályázat meghirdetésére, erre a felhívásra 11 pályamű érkezett be. A város legfontosabb feltétele az volt, hogy az épület magyaros jelleget kapjon. 1898 januárjában dönt a városi tanács úgy, hogy elfogadja az építési bizottság javaslatát, s az első díjat a „Szatmár város rajzolt czímere" jeligés pályázatnak ítéli oda. Ezeket a terveket Bálint Zoltán és Jámbor (Frommer) Lajos készítették, akik ebben az időszakban Lechner Ödön munkáinak hatása alatt alkottak. Az építészpáros több magyaros jellegű épületet tervezett, amelyek a Pannónia szállodával rokoníthatók, így a nagybányai István-király Szálloda és Vígadó, valamint a debreceni Vármegyeháza, ám ezek magyaros díszítése visszafogottabb.

 

1900-ban dönt úgy a Műemlékek Országos Bizottsága, hogy a régi törvényszéki épület nem képez kiemelkedő értéket, így engedélyezik annak lebontását. 1901-ben kezdik meg az alapok kiásását, és 1901. május 11-én helyezik el a Pannónia szálló alapkövét. 1902 májusában költözött be a bérlő a szállodába, ezután került sor a belső munkákra, de a tulajdonképpeni építkezés ezennel befejezettnek volt tekintve.


A műemlék leírása

Az épület főhomlokzata híven tükrözi a kor kedvelt stílusát, a szecessziót, amely ebben a periódusban hódította meg egész Európát, sőt a többi kontinensre is kiterjedt. A polgárság igényeit kellett kielégítse, esztétikusat és radikálisan újat kellett nyújtson neki. Az ornamentika bőkezű használata társult az akkori tehnikai vívmányok eredményeivel, az épületet fémszerkezettel látták el, ami forradalmian újnak számított a századelő Magyarországán.

 

A főhomlokzatot vízszintesen három részre tagolja két párkány, a részek látványosan elkülönülnek egymástól. Az alsó modult a földszint alkotja a főbejárattal, a középső rész az első és második emeletet fogja össze, az utolsó egységet a koronázópárkány fölötti részt pártaszerűen díszítő, tört vonalú oromfal alkotja. Itt a központi részt egy toronnyal emelték ki, amely dominálja az épületet, s amely a középrizalit hosszabbításaként hat. Ugyanezt az egységet hangsúlyozza az oromfal közepén elhelyezett virág formájú ablak, amely illeszkedik az épület ornamentális programjába. Zsolnay mázas kerámia díszítőelemek uralják a szimmetrikus kompozíciónak számító homlokzatot, a sűrű indázatokat élénk szines virágok dúsítják, ezeket váltják fel helyenként a stilizált emberi és állati alakok. A szimmetrikusan felépített oromfalon helyezték el a város címerét is, ezzel hangsúlyozva az építmény reprezentatív jellegét. A tető szintén mázas kerámiaburkolatot kapott, itt a világos és sötét kék lapok váltakozása adja jellegzetes geometrizáló megjelenését.

 

Az épület függőlegesen kilenc tengelyre osztható, három rizalit emeli ki a közepét és két szélét. A fő rizalit két oldalán négy-négy, egymással szimmetrikus falsávot találunk.

 

Az építmény fennmaradt terve egy szabálytalan téglalap alakú alaprajzot mutat, amely észak fele haladva keskenyedik, és három nagy egység köré szerveződik. Ezek az egységek az épület legnagyobb terei, azaz a kávéház, az étterem és a bálterem. Az épület déli részén, azaz a főhomlokzaton levő bejárat után következett a kávéház, ennek két oldalán voltak az átjárók a belső udvarba. Észak fele haladva két előszobán keresztül lehetett eljutni az étterembe. Nyugati oldalán találjuk a konyhát és a hozzá tartozó mellékhelyiségeket, a keleti oldalára helyezték el a kiséttermet és egy különszobát. Ezeket a helyiségeket mindkét oldalon egy-egy folyósó választotta el magától az étteremtől. Az étterem északi felének központi részén volt elhelyezve az emelvény, ennek két oldalán lépcsők vezettek át a cukrászdába és a két vesztibülbe. A vesztibülökből mindkét oldalon kijárat nyílt az udvarra. A cukrászdából ugyancsak észak fele haladva az előcsarnokba lehetett jutni, innen pedig a Vígadó előadótermébe. Két oldalt két ruhatár volt, innen továbbmenve az előadóterem két oldalán két folyosó vitt a művészszobákba. A melléképületek az együttes keleti és nyugati felén helyezkednek el.
Az épület három reprezentatív belső terét gazdag dekorációval alakították ki. A legnagyobb ezek közül az egykori előadóterem, a mostani Dinu Lipatti Filharmónia. A másik a szálloda étterme, ez ugyanazt a változatlan funkciót töltötte be az évtizedek során, és a harmadik a kávéház, amit a későbbi Dacia szálloda recepciójára és egy üzlethelyisége osztottak fel.

 

 

A leglátványosabb belsőt a Vígadó előadóterme kapta. A teret három oldalán, a déli, keleti és nyugati részen a széles karzat veszi körül, a karzat alatt pedig páholyokat találunk. A terem központi részét úgy próbálták hangsúlyozni, hogy ezt négy hatalmas ötkaréjos árkád határolja minden oldalon, ezek masszív pillérkötegekre támaszkodnak. A terem centrális elrendezésű, középen, a legnagyobb térrészt stilizált álcsillagboltozattal fedték le, amely formájával egy nagy virágot juttat eszébe a szemlélőnek. Az oldalfalakat szintén virágmotívumokkal díszítették.


Válogatott irodalom
Borovszky Samu: Szatmárnémeti. Budapest, 1908. (Magyarország vármegyéi)
Bura László: Szatmárnémeti kialakulása és fejlődése. Szatmárnémeti, 2002.
Fazekas Lóránt: Mozaikkövek Szatmárnémeti történetéhez. Szatmárnémeti, 2005.
Gerle János-Kovács Attila-Makovecz Imre: A századforduló magyar építészete. Budapest, 1990.



Eszmecsere a szócikkről

Képek

beszúr más oldalra