Utolsó frissítés: 2011-02-14
Szerző: P. Kovács Klára
Lektorálta:
Kód: HD-II-m-A-03225
Datálás: 16. század, átépítve a 17–18. században
A dévai udvarház középkori előzményeiről nem szólnak a források, ennek ellenére, egyes vélemények szerint már a vár kiépítését megelőzően, a 13. század közepe előtt, lehetett egy királyi udvar a várhegy lábánál.
A Magna Curia első említésével a 16. század végén találkozunk: Geszti Ferenc dévai várkapitány (1581–1595) anyjának, az 1590-ben elhunyt Sulyok Máriának, a református templomban fennmaradt síremléke feliratában esik szó arról, hogy ő Déva mezővárosában, fiának, Ferencnek a vár alatt fekvő udvarházában halt meg. A kúria létesítése így valószínűleg Geszti Ferenc nevéhez kapcsolódik, aki ezzel váltotta fel a nehezen megközelíthető, kényelmetlen, várbeli székhelyét. Az épület 16. századi kinézéséről nincsenek adataink, a napjainkban álló, helyiségeinek számát tekintve (30-nál több) inkább kastélynak nevezhető, épület ugyanis a 17–18. századi átalakítások során nyert alakját őrzi. 1608-ban Báthory Gábor az akkori hunyadvármegyei főispánnak, a későbbi fejedelemnek (1613–1629), Bethlen Gábornak, adományozta a Magna Curiát, aki jelentős javításokat, bővítéseket eszközölt az épületen. 1609-ben az udvart védő kaput és az épület sövénykerítését javíttatta, elkészíttette a kúria reprezentatív nagytermének a téglapadlóját, továbbá Kolozsváron vásárolt csempék felhasználásával új kályhákat rakatott. Bethlen Gábor, fejedelemmé választása után is gondoskodott a feleségére, Károlyi Zsuzsannára (1588–1622), hárult kastély építkezéseiről. 1618-ban 8 szekér faragott követ, valószínűleg ablak- és ajtókereteket, szállítottak Dévára Kolozsvárról. 1621-ben készült el a Magna Curia külső kapuja, amelyet a fejedelem címere és a címeit felsoroló felirat, valamint a 121. zsoltárból vett magyar nyelvű idézet díszített: „G(abriel) REX HVNG(ariae) D(almatiae) C(roatiae) PR(inceps) TR(ansilvaniae) ET SIC(ulorum) C(omes) / AZ VR MEGEORIZZE AZ TE BEMENETELEDET ES KIMENETELEDET MOSTANTVL FOGVA MINDEOROKKE A(nno) D(omini) 1621.” A kaput és a hozzá kapcsolódó, részben pártázatos, kőkerítést a 19. század végén lebontották.
A fejedelemasszony 1622-ben bekövetkezett halála után a birtok ifj. gróf Bethlen István (1606–1632) váradi főkapitányé, a fejedelem unokaöccséé lett, aki 1628–1632 között tartózkodott húzamosabban Déván feleségével, Széchy Máriával (1610–1679). Bethlen István korai elhunyta (1632) után, a Magna Curia özvegyére hárult, aki még nyolc évig igazgatta a dévai birtok sorsát. Rosályi Kun Istvánnal kötött második házasságának botrányos eseményeit ízesen adja elő Krónikájában Szalárdi János. Lejegyezte, hogy Szécsy Mária, férje rosályi házából a dévai várhegy alatt való, szép udvarházába szökött el. Egy éjszaka Kun István mintegy 250 lovassal a kúriára tört, hogy feleségét engedelmességre kényszerítse, ám mire a kaput betörték volna, az asszony a ház ablakán kiszökve, leányával és szolgáival a várba menekült előle, ahonnan ágyútűzzel riasztották el a ház urát. Házasságuk felbontása után, Széchy Mária 1640-ben eladta a dévai uradalmat I. Rákóczi Györgynek, ő maga pedig elhagyta Erdélyt. A többi erdélyi építkezéseivel párhuzamosan a fejedelem a dévai uradalomban is építtetett, a várat és a Magna Curiát is javítatta, bővíttette. Kolozsvári és brassói kőművesek, kőfaragók és ácsok dolgoztak az udvarháznál az 1640-es évek elején, ám tevékenységükre vonatkozóan nem ismerünk pontosabb adatokat. Déva vára és uradalma a fejedelemség fennállásának az utolsó évtizedeiben kincstári birtok lett. A Habsburg-uralom erdélyi berendezkedését (1691) követően a kincstár bérbe adta a birtokot és a központját képező Magna Curiát. Gr. Stefan Steinville († 1720), Erdély katonai parancsnoka bérelte először, utóbb gr. Giulio Visconti, VI. (III.) Károly feleségének, Erzsébet Krisztina császárnénak az udvarmestere, kapta meg, aki 1743-ban eladta. Így került gróf Haller János (1692–1755) erdélyi kormányzónak és feleségének, vargyasi br. Daniel Zsófiának (1711–1783) a birtokába. Az új tulajdonosok jelentősen átalakították a korábbi, reneszánsz kastélyt. A munkálatok vezetésére Haller a korabeli Erdély egyik keresett építőmesterével, Konrad Hammerrel kötött szerződést 1743-ban. Az építkezések során átalakították, illetve felépítették a főhomlokzatot közrefogó sarokpavilonokat, új díszlépcsőket alakítottak ki a keleti homlokzaton és az épület belsejében, stukkókkal díszítették az emeleti reprezentatív helyiségeket, elkészült ugyanakkor az emeleti nagy palota kandallója és homlokzati erkélye, továbbá a főhomlokzat alsó szintjének rokokó ajtókeretei. Az emeleten újrafelhasználták a reneszánsz, oromzatos ablakkereteket, az épület belsejében pedig szintén meghagyták, de felújították a korábbi boltozati gyámköveket és ajtókereteket is.
Az udvarház barokk kori átalakításának az eredményeit rögzíti a város 1751-ben készült felmérése, valamint a Magna Curia 1756-os leltára. A felmérés szerint a kúria a gazdasági épületek által övezett telek keleti szélén állt, tőle keletre szabályos szerkezetű kastélypark húzódott, nyugatra pedig a jóval kisebb veteményes kert. A kastélyudvart egykor két kapu előzte meg. A külső, a Bethlen Gábor által állíttatott építmény kocsibehajtójának félköríves nyíláskeretét címerpajzs alakú zárókő ékesítette, amely a fejedelem címerét és címeit tartalmazta. Koronázópárkánya fölött háromszögű oromzat emelkedett, amelynek központi fülkéjében egykor szobor állhatott. A leírt kaput 1897-ben lebontották, néhány darabját a múzeumban őrzik. A belső, óratornyos kaput a 18. században építették, vagy csak újjáépítették. A kapuk környékén volt a tömlöc és a strázsaházak, az előudvar oldalaihoz ragasztva pedig a konyha, serfőzőház, mosóház, szalonnásház, sütőház, két istálló, gabonás és a birtokot kiszolgáló, alacsonyabb rangú tisztségviselők lakásai sorakoztak. Az előudvar és a kastélypark közepén az egykori tulajdonosok címerében szereplő állatalakokkal – a Danielek hattyújával és a Hallerek oroszlánjával – díszített szökőkutak álltak. A kastély földszintjén tágas előcsarnokon keresztül érkezett a látogató a díszlépcsőhöz, amely az emeleti reprezentatív helyiségekbe és a lakószobákba vezetett. A 18. század közepén a kastély emeletén az erkélyes nagy palota, Haller János gróf dolgozószobája, Daniel Zsófia hálószobája és a kisasszonyok „házai” sorakoztak, a ház urának lakosztálya, továbbá a „legények”, illetve a vendégek számára fenntartott szobák nyíltak.
Az együttes Daniel Zsófia halála után, a Haller-örökösök és a kincstár közötti hosszas per eredményeképpen, végül kincstári kezelésbe került, s csak a 19. század végén jutott a város tulajdonába. 1872 után egy ideig a vármegyeház szerepét töltötte be. 1934-től megyei múzem működik a benne. Gyűjteményeinek alapját a volt Hunyadmegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Társulat gyűjteményei képezik. 1996–2006 között restaurálták utoljára az épületet. Az állandó kiállítás jelenleg átszervezés alatt áll.
A Magna Curia a vártól délre, a várhegy lábánál, a város központjában helyezkedik el. Külső kapuja a 19. század végén épült törvényszék helyén állt. A kastély előtti terecskét díszíti a Daniel Zsófia címerével –a nyíllal átlőtt nyakú hattyúval– ékesített, az 1990-es években megtalált töredékeiből nem túl szerencsésen restaurált, barokk kútszobor. A részben alápincézett, egyemeletes épület téglalap alaprajzú tömbjéhez a sarkokon kiugró pavilonok illeszkednek. Az épület két óriáspilaszterrel három egyenlő részre tagolt, szimmetrikus, kilenctengelyes főhomlokzata délre néz. Főtengelyét az alsó szinten hangsúlyos záróköves, barokk füleskeretű ajtó, az emeleten pedig az ívelt vonalú, kőmellvédes, bábos korlátos erkély emeli ki, amelyet négy maszkkal díszített gyámkő támaszt alá. Az erkélyajtó kőkeretét tört ívű szemöldökkő és stukkóból mintázott gazdag szemöldökdísz ékesíti. A földszint ablakait barokk füleskeretek, az emeletieket a 18. században valamelyest átalakított, háromszögű oromzatos, reneszánsz keretek jellemzik. Az utóbbiakat stukkókártusokkal ékesített ablakkötények díszítik. A 18. századi átalakítások során faragott földszinti ajtókereteket maszkokkal, volutákkal, növényi- és kagylómotívumokkal ékesített rokokó szemöldökdíszek emelik ki. Az egykori kastélypark helyén kialakított városi park felé vezet a keleti homlokzat monumentális, tört rámpás, báboskorlátú lépcsője. A két pihenős lépcső az árkádos emeleti szintről indul. A keleti oldalon levő, jóval szerényebb lépcső egykor a veteményes kertbe vezetett.
Az épület központi tömbjének a helyiségei két traktusban helyezkednek el. A földszinti előcsarnokból a keleti homlokzati lépcsőhöz hasonló, belső díszlépcső vezet az emeletre. Az előcsarnok két oldalán reneszánsz keretes ajtók nyílnak a földszint boltozott helyiségeibe. Az előcsarnokból nyugatra nyíló helyiség fiókos dongaboltozatát kannelúrákkal és pálcákkal díszített, talán még 16. századi, reneszánsz gyámkövek támasztják alá. Az emelet reprezentatív helyiségei közül kiemelkedik a nagy terem és a szomszédságában levő egykori fogadószoba. Mindkettőt rokokó, stukkós mennyezet borítja, előkelő berendezésükről és a helyiségek falain egykor függő gazdag festménygyűjteményről csak a 18. századi leltárból értesülünk. A nagyteremnek máig fennmaradt az ékes barokk kandallója. Kéményalját –eredetileg bizonyára színekben pompázó– gazdag stukkódísz borítja. Az építtetők családi címereit ismerjük fel rajta, fölöttük a nap fele forduló főnixmadarat, a homlokoldalon legfelül pedig a karmaiban villámnyalábot tartó kiterjesztett szárnyú sas, Jupiter madara látható. A kéményalj oldalain fűszoknyás és tegezes szerecsen-hermák tartják lángoló urnáikat, a felső regiszterben pedig expresszív maszkok díszítik a sarkokat. A sarokpavilonok közül, a főhomlokzat keleti szélén levőt részben átépítették, a nyugatit pedig valószínűleg teljesen újonnan építették a 18. században. Sajátos kiképzése van az északnyugati pavilonnak, amelynek tömege csak a déli homlokzat fele képez rizalitot. A többiektől szintén eltér az északkeleti, masszívabb saroktorony kialakítása, amely bizonyára még 17. században épült. Erre utal az emeleti termét fedő, sekély faragású pajzsokkal és akantuszvirágokkal díszített reneszánsz gyámkövekről induló, fiókos dongaboltozat.
A Magna Curia alaprajzilag a 17. századi Erdélyben elterjedt, saroktornyos reneszánsz kastélytípust követi. 18. századi átalakítása során, a gyulafehérvári központ közvetítésével Déván alkalmazott építőmesternek, szobrásznak, kőfaragóknak és stukkátoroknak köszönhetően nyerte dinamikusabb homlokzatkiképzését, külső és belső barokk és rokokó részleteit.
Téglás Gábor: Bethlen Gábor kastélya és kapuja Déván. Uránia, 14/1913. 117–119.
Tănăsescu, Constantin: Date privitoare la oraşul şi cetatea Deva în secolul al XVIII-lea. Sargetia, 14/1979. 261, 268.
Kovács András: Magna Curia din Deva. Contribuţii la istoria construcţiilor. Ars Transsilvaniae, 3/1993. 153–174.
Sabău, Nicolae: Metamorfoze ale barocului transilvan. I. Sculptura. Cluj-Napoca, 2002. 104–105.
Kovács András: Déva. Magna Curia. Kolozsvár, 2007. (Erdélyi Műemlékek. 46.)