nyomtat

megoszt

Alsóvárosi református templom (Kétágú-templom), Kolozsvár
Utolsó frissítés:  2011-01-18
Szerző:  Weisz Attila


A műemlék adatai
Cím: 1989. December 21. sugárút 41. sz.
Kód: CJ-II-m-B-07264
Datálás: 1829–1851

Történeti adatok

A mai Kolozsváron furának tűnhet, hogy a Protestáns Teológiától néhány háznyira emelkedő alsóvárosi református templom – vagy ahogy a köznyelv nevezi, a „Kétágú” – illetve a helyén állt régebbi templom valamikor „külsőnek” számított. A XV. század második felében befejezett városfalon illetve annak sáncán kívül már a késő középkorban igen jelentős számú lakosság élt, főleg a városfalaktól északra és keletre, de kisebb számban Kolozsmonostor irányában is. Ezeket a városrészeket nevezték német eredetű szóval hóstátoknak, általában földműveléssel foglalkozó lakosait hóstátiaknak, s a belvárosból ide átnyúló utakat külsőnek: Kül-Magyar utca, Külső-Közép utca, Kül-Monostor utca, stb.

 

A hóstáti hívek tömegének lelki gondozása különleges feladatnak számított, mivel ők a falakon belüli templomokat messzebbről látogatták, másrészt a városkapuk esti bezárása utáni sürgős eseteket (pl. haldoklás) a belvárosban élő lelkészek nehezen oldották meg. A kolozsvári református egyházközség – mely Erdélyben a legnépesebbnek számított – már a XVII. század folyamán több papot tartott, 1689 után néhány évig négyet, s így természetes volt a „külső” gyülekezet – melynek létszáma több mint kétszerese volt a „belső” gyülekezetének – kérése egy közöttük élő lelkipásztorra. Első saját prédikátoruk a nevezetes Szőnyi Nagy István volt, 1689-től, ám ez az állapot csak az ő szolgálati idejében, 1696-ig tartott, s félreállítása után továbbra is csak kijártak a lelkészek. Ezt az állapotot nehezítette az, hogy 1698-tól csak két papja maradt Kolozsvár református közösségének, akik a két megmaradt templomban szolgáltak (a külsőben illetve a Farkas utcaiban). 1715-től egy harmadik pap is segíthette már a kolozsvári lelkészek munkáját, s 1785-től állt munkába az a prédikátor, aki immár ismét csak a hóstátiaknak hirdette az Igét.

Hol állt(ak), milyen(ek) volt(ak) az(ok) a templom(ok), ahová a hóstátiak jártak? Az első templom a XVII. század második felében épült a mai Teológia épülete helyén, s nem elképzelhetetlen, hogy egy késő középkori, Szűz Máriának ajánlott romos kápolna alapjaira. 1672-ben Kovásznai Péter püspök Régeni Asztalos Jánossal szerződött a templom megdeszkázására és ablakaira, egy támogató pedig szószékkoronát rendelt a mestertől, a szószék kőből lehetett a források szerint. Régeni Asztalos János az a mester, aki a Farkas utcai templom szószékének az alabástrombetéteit faragta 1646-ban, még legényként, s az 1670-es évekből is több munkáját azonosította a kutatás. Ez a templom az 1690-es tatár beütéskor pusztult el, s bár időszakosan helyreállították, 1695-ben döntés született, hogy egy nem messzi telken tágasabb templomot építsenek. A kőalapon, de fából emelt templom hamarosan elkészült, s a régi templomból áthozták a prédikálószéket. Később, 1775-ben a templom magánalapítványból kapott egy orgonát, melyet Michael Kesstner mester készített. Az épületet 1805-ben egy kereszthajóval bővítették. Az immár megnövelt befogadóképességű templomban a legjelentősebb kár 1827-ben keletkezett, amikor egy orkán a szó szoros értelmében lesodorta az épület tetőzetét. Bár az új tetőnek hamarosan nekiláttak, 1829-től nekifogtak az új, mai templom építésének is a régi szomszédságában. A számbelileg is megnövekedett hóstáti gyülekezetnek már nem felelt meg a XVIII. századi rekatolizációs törvénykezés kényszere szerint épített fatemplom, reprezentatív, a közösség anyagi erejét és igényességét kifejező korszerű épületre volt szüksége. A fatemplomban 1845. november 2-án hirdettek utoljára igét. Berendezési tárgyaiból azonban átvitték az új templomba az orgonát és az 1720-as években készült festett fa papiszéket, illetve a két 1798-as Andrasofszki-féle harangot, amelyek még a Farkas utcai templom haranglábjában álltak, és amelyeket két, I. Rákóczi György fejedelem által adományozott, s az 1798-as nagy tűzvész által megolvadt harangok olvadékából öntöttek.

 


 

 


A műemlék leírása

Az új templom építésére a gyűjtést 1828-ban kezdték meg, de már 1827-ben kérték a várost, hogy a várfal egy csonka részét adományozza a templomépítés céljaira. A Kétágú templom tervét Winkler György aradi származású, de Kolozsváron élő pallér készítette el, aki akkoriban az egyik legmegbízhatóbb és legtapasztaltabb mesternek számított a városban. Winkler tervének alapja a debreceni Nagytemplom egyik első, Péchy Mihály-féle tervváltozata volt, úgy az alaprajz, mint a homlokzati kiképzés tekintetében. Később Winkler különféle módosításokat hajtott végre tervén, melyeket a debreceni templom Thaller-féle új tervei is inspiráltak. Az ünnepélyes alapkőletétel 1829. október 3-án történt meg, az éppen akkor ülésező kolozsvári zsinat tagjainak részvételével, az alapkövet a fővédnök Rhédey Ádám Doboka vármegyei főispán lánya, Klára helyezte le, s az alkalomra könyv is megjelent. Az építkezés üteme igen lassú volt, s 1836-ban Winkler meghalt. Helyét ideiglenesen Schilling János, geometra és pallér vette át, 1839-től pedig Winkler legtehetségesebb vicepallérja, Kagerbauer Antal, az erdélyi klasszicista és romantikus építészet egyik legfontosabb képviselője. Még Schilling idejében, 1838-ban elkészültek az oldalfalak és a templomtető, s 1840-ben a konzisztórium úgy döntött, hogy nem a boltozat megépítésébe fog, hanem a monumentális homlokzat-architektúrát vitelezi ki. Kagerbauernek talán ez volt az első jelentős építészeti kihívása. A főhomlokzat elé rizalit-szerűen ugrik ki a hat oszlop által alátámasztott tümpanon, az oszlopfejezeteket az eredeti tervekben levő jón helyett korinthosziakra cserélte, a templomtestet tagoló pilaszterek fejezeteihez hasonlóan. Az eredeti tervekben egybefoglalt egy tengelyben levő nyílásokat (a felsők a karzatszintről nyíltak) különválasztotta, s az alsó nyílásokat is félkörívessé alakította, illetve több nyílást megszüntetett és vakívekkel helyettesített. A tümpanon fölé (amelyre eredetileg egy régies, barokkos vonalú tetőt tervezett Winkler) korszerűbb attikafalat emelt, amely megnövelte a homlokzat monumentalitását. Erre tulajdonképpen szükség is volt, hiszen a két szélen emelkedő toronypárt 40 méter magasságúra nyújtotta Kagerbauer. A hasáb alakú tornyok tetejére tamburokat helyezett, s erre szerkesztette rá a kupola alakú toronysisakokat. Ezt a megoldást az egri székesegyház (1831–1837) és a nagyvárad-újvárosi református templom (1835) toronypárjai ihlették. A pénzhiány Kagerbauer alatt is állandó volt, az egyik torony 1842-re, a másik 1845-re készült el.


A főhomlokzathoz illően impozáns belső tér hevederekre támasztott csehsüveg boltozatai és központi kupolája 1847–1850 között épült meg. A református liturgia követelményeinek megfelelően az épület alaprajzát a centralitás jellemzi, két, egyenként körülbelül 50 méter hosszú hajó a 12 méter átmérőjű kupola alatt kereszt alakban találkozik, ami ellenben alig érvényesül az épület külső tömegén, főleg az utcai főhomlokzatán. Kagerbauer a nagyszabású belsőben a kereszthajó karzatait, illetve a vakolatarchitektúrát tervezte. Az állandó pénzzavarok miatt azonban Kagerbauer a belső tér kialakításának koncepciója után abbahagyta a munkát, és átadta a helyét Böhm Jánosnak, a kor egyik ismert kolozsvári mesterének. A szószéket már Böhm tervezte, készítője Rauch András asztalos volt. A szószék hozzáillesztése a már elkészített karzathoz különféle nehézségekhez vezetett, amiket tetézett az, hogy a pap beszéde nem volt tisztán hallható minden részén a templomnak. Több költöztetési próba után a katedrát végül is a helyén hagyták. Az igen szépen megfaragott padokat Dalchau József és Kállai Lajos asztalosok készítették.


A templomot 1851. október 12-én szentelte fel Bodola Sámuel helyettes püspök, az alapkőletételnél még részt vevő papok és számos notabilitás jelenlétében. A templom azonban még koránt sem számított elkészültnek, külső vakolatát 1856-ban rakták fel, s kőpadozatát is csak akkorra fejezték be. A toronyóra 1861-ben került a helyére. A két oldalkarzatot 1879-ben építette a Kagerbauer-tanítvány Hottner Ferdinánd, aki néhány évvel azelőtt a neogótikus lelkész-lakot is tervezte. Mint említettük, a templom több berendezési eleme is a régi templomból való, köztük az 1775-ös orgona. Ezt a XIX. század végén megvásárolta az Erdélyi Múzeum, de a méltatlan körülmények között tárolt hangszert a hívek visszavitték a templomba, majd szekrényéből kivéve a Pata utcai imaházban próbálták egy új orgonaházba átültetni. A sikertelen kísérlet után kerülő úton tértek vissza a sípok 1991-ben a gyönyörű barokk orgonaházba, máig (csupán) díszére a templomnak.


A szocialista városrendezés szétszórta Kolozsvár hóstátjainak lakosságát a modern lakótelepeken, s a néhány megmaradt hóstáti utcában alig áll már olyan ház, ami emléküket, építői szorgalmukat idézné. A monumentális Kétágú református templomot, Kolozsvár legjelentősebb klasszicista emlékét ezért talán még értékesebbnek kell tartanunk, hiszen hajdani közösségének a jellege gyökeresen megváltozott. A templom épületének első jelentősebb renoválása 1911-ben történt, s ekkor kapcsolták az épületet az áramhálózatra is. Néhány év múlva, 1922-ben, 1926-ig tartó felújítási munkák kezdődtek el, s ekkor festették újra a templomot.


Válogatott irodalom
HEREPEI János: A reformátusok legelső külső temploma. Református Szemle. 1940/2, 3.
B. NAGY Margit: Kagerbauer Antal és a romantika építészete Erdélyben. in: B. Nagy Margit: Stílusok, művek, mesterek. Művészettörténeti tanulmányok. Bukarest, 1977. 69–94.
KÁDÁR Géza – ADORJÁNI László: A kolozsvári „Kétágú” református templom. Kolozsvár, 1996.
SIPOS Gábor: A kolozsvári hóstáti reformátusok gyülekezete és templomai, 1672–1845. In: Benkő Samu Emlékkönyv. Szerk. Sipos Gábor. Kolozsvár, 2008. 301–311.



Eszmecsere a szócikkről

Képek

beszúr más oldalra