nyomtat

megoszt

Sókamaraház, Torda
Utolsó frissítés:  2011-02-05
Szerző:  Weisz Attila


A műemlék adatai
Cím: B. P. Haşdeu utca 2. sz., Torda, Kolozs megye
Kód: CJ-II-m-A-07794
Datálás: 15. század, 15-16. század fordulója, átalakítva az 1580-as években

Történeti adatok

Az oklevelekben a 12. században feltűnő Torda, az egyik legjelentősebb közép-erdélyi város, a hasonló nevű középkori vármegye központja. Torda az ókori Potaissa mellé települt, melynek feltárt castruma – római vára – a városközponttól nyugatra fekszik, s ez lehetett a középkori oklevelekben emlegetett Saxoniavara. A város középkori jelentőségét a sóbányászatnak köszönhette, ugyanis a környékbeli bányákból termelték ki Magyarország sószükségletének javát, melyeknek védelmére több várat építettek a környékbeli dombokon – az eredeti Tordavár, mely a 11–12. században a királyi vármegye központja volt Várfalva mellett állt. Torda kedvező fekvésénél (is) fogva a középkorban az erdélyi közügyek egyik kulcsfontosságú települése lett: a város melletti Keresztesmező volt a nemesi csapatok fő gyülekezőhelye, itt zajlott a vajdai bíráskodás és a rendi gyűlések legnagyobb része, amelyek a fejedelemség korában országgyűlésekké alakultak. Ebben szerepe volt a 13. század végén szereplő johannita lovagoknak, akik hiteleshelyi tevékenysége tehette hagyományossá a tordai nemesi gyűléseket. A város utcahálózata ma is őrzi piacutcás középkori szerkezetét.

 

A tordai sókamara intézménye, hasonlóan más erdélyi kamarákhoz, már a 14. században létezett. A királyi kincstár alá tartozó intézmény volt az első az erdélyi sókamarák között, a többi kamarás fölött álló tordai kamarás ispáni (comes camerae) címet viselt. A kamaraházról szóló első források viszonylag későiek, s Orbán Balázs sorait, miszerint már IV. (Kun) László, és a középkori magyar királyok sora bezárólag Mátyással itt bíráskodott volna, nehéz elhinnünk (bár az épület magvát alkotó lakótorony minden bizonnyal állt a Mátyás-korban). Nehezen bizonyítható Orbán másik feltételezése is, (bár minden szakmunka kritikátlanul átvette), miszerint a kamaraház magva a szomszédos ágostonos kolostort övező vár egyik saroktornya lett volna. A kolostor és a kamara két szomszédos, azonos időben is működő intézmény volt, s ezt a kamaraház középkori részletei is mutatják. A kolostort övező vár a templom másik oldalán volt, s a kamaraház magvát alkotó középkori torony lőrése éppen a kolostortemplom felé néz, tehát nehezen lehetett ennek a védőrendszernek az eleme. A sókamaraház épületét oklevelek először 1524-ben említik, s ekkor az ágostonos kolostor még létezett. 1528-ban Hans Derschwam, a Fugger bank ügynöke, aki az 1526 utáni viszonyok közepette jött az erdélyi bányászat újraindításának lehetőségeit vizsgálni, már rozzant állapotban találta. 1540-ben Szapolyai János király (1526–1540) a sókamaraházban fogadhatta a pártos erdélyi főurak vezeklő hűségesküjét. A kamaraház ugyanis mint kincstári ingatlan szálláshelyként szolgált a király, később – leginkább országgyűlések idején – a fejedelmek számára. 1552-ben Georg Wernher, a művelt utazó már a sókamaraispán kamaraháznak nevezett királyi házáról beszélt, mint reprezentatív épületről. Az épület későgótikus – létező és említésből ismert – részletei ugyanis a kamaraház díszes kiépítéséről vallanak már a 16. század elején.

 

Báthory Zsigmond fejedelem (1588–1602 között megszakításokkal fejedelem) pontosan emiatt, a hagyományosan Tordán tartott erdélyi országgyűlések alkalmára reprezentatív fejedelmi szállásaként bővíthette és díszíthette tovább a sókamaraházat, melynek régi funkciója azonban töretlenül megmaradt. Éppen ezért nem teljesen helytelen a házat Fejedelmi Palotának hívni, bár az elnevezés csupán a 20. század elején terjedt el, hangzatos névként a helyreállítás finanszírozása reményében. Báthory Zsigmond építkezéseit két latin nyelvű emléktábla jelzi, egyik a házon (1587), a másik az elbontott kocsibehajtón (1588) volt. Az évszámok a középkori épület 16. század végi bővítését jelzik. Ez az átalakítás határozza meg véleményünk szerint ma is az épület tömegét, de belső osztását is, és a fogrovatos díszű ablak- meg ajtókeretek ebben az időben keletkeztek, bár nehéz eldönteni, hogy ezek közül melyik eredeti és melyik az 1909–1913-as restaurálás produktuma. 1581-től 1594-ig számos kolozsvári mestert, fundálót (Simone Genga), kőművest (Mónika János), kőfaragót (Brassai Ambrus, Kőmíves Dabó Lőrinc, Kuthi János), asztalost és képírót (Képíró Péter) küldtek Tordára, csupán azt nem tudjuk biztosan, hogy a kamaraházon működtek-e, vagy Torda csak állomás volt egy esetleges Gyulafehérvárra tartó úton. A következő századokból igen kevés építéstörténeti adattal rendelkezünk, ám nemrég előkerült két leltár (1660, 1677), melyek részletesen mutatják be az épületet, s a helyiségek meglehetősen szerény berendezését.

 

1818-ban felújították az épületet, ekkor készültek a jellegzetes füleskeretek s valószínűleg a támpillérek is; a munkáról megemlékező felirat ma a múzeum kőtárában található. Az 1848-as forradalom után a sókamarát elköltöztették Tordáról, először Szebenbe, majd Kolozsvárra, végül Marosújvárra. Az évszázados épületet kereskedők bérelték, közben állaga folyamatosan romlott. A címerrel és kőfaragványokkal ékes nagykaput 1883-ban veszélyesnek nyilvánították és lebontották. Feliratát, melynek vége letörött, a főbejárat fölé, a Báthory-címert a főhomlokzat emeleti erkélykijárata fölé illesztették (a lefaragott címer ma alig felismerhető). 1887-ben állagmegóvó munkákat hajtottak végre a házon, melynek során eltűnt az oszlopokkal alátámasztott főhomlokzati erkély. 1902-ben a házat és tágas telkét Torda városa kapta meg, s 1907-ben Művelődési Házzá avatták. 1909–1912-ben nagyszabású felújítás zajlott az épületen Lux Kálmán műemlékes építész tervei alapján, a kamaraházat ekkor alakították át az új funkció szerint. A helyiségek deszkamennyezetét faragott gerendás díszmennyezetre cserélték, a falakat vonóvasakkal szilárdították meg. Megjegyezzük, hogy Lux felhasználta Möller István korábbi felméréseit, s az első terveket Abt Sándor készítette ezek alapján, még 1909-ben. Az épület helyreállításakor néhány középkori részlet is előkerült, bár a munkálatok dokumentálása erősen hiányos volt. 1910-ben Téglás István, az erdélyi régészet egyik úttörője feljegyezte, hogy a „trónteremben” a vastag vakolat alól falfestés került elő, mely megsemmisült. A főbejárat fölé konzolokra támaszkodó erkélyt építettek. Az épület Művelődési Ház funkcióját az első világháború után is megőrizte, néhány helyiségében múzeum működött, nagytermében pedig a román kaszinó. A teljes épületet kitöltő múzeumi funkciót 1943-ban kapta az épület.

 

Az 1960-as években, majd az 1990-es évek második felétől ismét nagyobb beavatkozásra került sor, mely máig tart. Az 1960-as években két egymás fölötti helyiség beomlott födémét cserélték betongerendás födémre. Az 1990-es évek munkálatait régészeti ásatás előzte meg, s egy ismeretlen pincehelyiség feltárására is sor került. Bár falkutatás nem volt, a munkálatok során felbukkanó leleteket a múzeum munkatársai igyekeztek lejegyezni. Az épület külső vakolatát eltávolították, így szabad szemmel is követhető néhány építési fázis. Az épület belső osztását már a 20. század eleji felújításkor is némiképp az új funkcióhoz igazították, s ez csak folytatódott most, az új lépcső megépítésekor, amihez több ajtónyílást is költöztetni kellett. Két emeleti helyiségben árkádos osztófalakat bontottak el, melyek valószínűleg utólagosak voltak. Az újonnan fölfedezett pincehelyiség fölé egyszintes üvegbővítmény került, mely szépen folytatja az épület tömegét, itt helyezték el a szolgálati lépcsőt. A homlokzat ablakkeretei közül sokat újrafaragtak, immár csak mutatóban akad eredeti keret az épületen.


A műemlék leírása

Ótorda történeti központjában, a piactértől délnyugatra, a 14. század elején épült mai református templom (régi ágostonos kolostor) mellett áll a sókamaraházként ismert épület. Az épület hátrább van a piaci épületek vonalához képest, a Rákos pataktól a főtérig nyúló teleknek szinte a végébe épült. A telek főtéri részén 1902-ben emelték a tordai Posta- és Pénzügyi Palota reprezentatív eklektikus stílusú saroképületét. A sókamaraház telke és a templom között egy parkos rész fekszik, amely a múzeum szabadtéri lapidáriumaként működik római szarkofágok, oszloptöredékek és egyéb faragványok bemutatására.

 

A Városi Múzeumnak helyet adó sókamaraház tömege ma szerénynek tűnik, a maga idejében azonban Torda egyik legfényesebb portájának számított. Különösen értékessé teszi, hogy egyike a fennmaradt kevés középkori hivatali épületnek Erdélyben. Az emeletes, alápincézett ház két párhuzamos traktusból, egy hosszabb keleti és egy rövidebb nyugati szárnyból áll. A keleti szárny tulajdonképpen csupán a földszintes résszel és a most fölfedezett pince fölötti üvegfalú kiépítéssel hosszabb a nyugatinál. Pince csupán a keleti szárny alatt van, négy boltozott helyiség, ám a szárny déli vége alá – mely az épület magvát alkotó vaskos torony – már nem nyúlik be.

 

A toronyszerű, emeletes épület – a délkeleti sarok – a magva a sókamaraháznak. Érdekes, hogy az 1818-as füleskeretek ezen épületrész emeletén sűrűsödnek, tehát az illető átépítés leginkább ezt a részt érintette. A vakolatlan homlokzaton nagyon szépen különválik a torony a későbbi bővítésektől. A torony földszintjén egyszerű, négyzetes gótikus keretek utánzatai találhatóak – talán ezek eredetijei rendelkeztek Orbán Balázs szerint későgótikus ágornamentikával. Fontos megjegyezni, hogy ezek a „középkori” keretek folytatódnak a keleti főhomlokzatnak már a nyilván bővített részén is. Van két régebbi külső nyílás nyoma a tornyon, egy puskának való lőrés a déli fal földszinti részén (ezt szinte átvágja az egyik „gótikus” keret) és egy elfalazott, megcsonkított, de eredeti pozíciójában levő későgótikus ablakkeret a keleti fal emeletén. A későgótikus, egyenes zárású kőkeret szép faragású részletmegoldásai 16. század elejéről származnak, s az a legvalószínűbb, hogy az eredeti földszinti gótikus keretekkel egyszerre építették be. A két teljesen különböző funkciójú nyílás – lőrés és reprezentatív ablakkeret – csakis két építési periódus eredménye lehet. Első periódusban épült a torony földszintje (s akár emelete is), valamikor a 15. század elején, a lőréssel. A középkori városi házak magva igen gyakran volt védelmi funkciójú lakótorony, amire több példa van Szebenben, Sopronban, vagy másutt, s tudjuk, hogy a kamara régi épülete Nagybányán is védművekkel rendelkezett. Ezt a tornyot tették lakályossá a 16. század elején: nagyobb nyílásokat vágtak rá, és északi irányba az alápincézett, hosszú, valószínűleg csupán földszintes épületszárnnyal bővítették. E második gótikus periódus eredménye nyilván az elfalazott későgótikus ablakkeret, a földszint egyszerűbb gótikus ablakkereteinek eredetijei (melyek természetesen ugyanazok a tornyon és a bővítményen), a csúcsíves főbejárat (illetve annak eredetije), a főhomlokzat északi végén nyíló, sarkára állított négyzet alakú ablakkeret és a főhomlokzatról nyíló pincelejárat. A számos hasonló kolozsvári keret alapján valószínű, hogy onnan hozatták a kereteket. Élére állított négyzet alakú ablakok gyakoriak a budai várnegyedben. Az épület belsejében is találunk ebbe a stílusba illeszkedő kereteket, a torony földszintjére csúcsíves ajtó vezet a belépő hallból, a szárny végén pedig egyenes záródású ajtó található gótikus élszedéssel, de már reneszánsz felső profillal.

 

Ezt a jelentős, két fázisban épült gótikus házat bővíttette Báthory Zsigmond a 16. század két utolsó évtizedében a nyugati traktussal, illetve a régi épület földszintes szárnyának egy része fölé húzott emelettel. Ebből az immár harmadik fázisból származnak a ház kettős vagy hármas tagolású, szép reneszánsz ablakkeretei, a szárkövek alsó részén a profil jellegzetesen befordul. Az emeleti kereteket fogrovatos párkány is díszíti. Számos hasonló ajtókeretet találunk az épület belsejében is. Az 1883-ban elbontott, félköríves szekérbehajtójú, galambbúgos, Báthory címerrel ékesített nagykapu a telek főtéri végén állt, ehhez hasonló keretek (maradványai) több erdélyi reneszánsz kastélynál fennmaradtak. Az épület emeletét a kor építési szokása szerint külső lépcsővel közelítették meg, melynek ajtaja a mai erkély felé nyíló ajtó volt – erről a leltárak is megemlékeznek. Sajnos a folyamatos átépítések a puszta falakon kívül semmit nem őriztek meg az épület belső pompájából a reneszánsz ajtókereteken kívül.

 

Az 1818-as átépítés a „torony” emeletét érintette leginkább, s egy újonnan emelt közfal miatt kellett a gótikus ablakkeretet elfalazni. Ugyanekkor elbontották a külső lépcsőt, és az ajtajához a korban divatos erkélyt illesztettek, melyet a főbejáratot övező két oszlop tartott (1887-ben elbontották).
Nem maradt meg sok a 20. század eleji historizáló belsőből sem, de az épület külső tömegét ekkor kaphatta, és az ajtók míves fa- meg fémmunkája is ebből az időből származik. Igen szép lehetett az emelet déli részén elhelyezkedő nagyterem faragott, trapézos keresztmetszetű fafödémje, melynek fennmaradtak a tervei. A két szárny közötti hátsó sarokba épített kis melléképület is a 20. század elején épült.

 

Az épületbe lépve a hallba érünk, ahonnan a modern belső falépcső közelíti meg az emeletet és az újonnan kialakított manzárdot. Felfele menet föltűnnek a régi, elbontott födémet tartó kőkonzolok. Az erkély kijárata mellett az erényeket emlegető latin szentencia töredéke olvasható egy feliraton. Érdekes hatású az épület üvegfalú északi vége a hátsó lépcsővel. A későközépkori állapotában látható boltozott pince falaiban megfigyelhetőek a hatalmas kőtömbök, melyek a castrumból származnak. A tervek szerint itt szeretnék elhelyezni a múzeum igen gazdag kőtárát. A földszint és az emelet kiállító-helyiségei napjainkban még berendezetlenek, de a helyreállítás befejeztével minden bizonnyal érdekes tárgyakkal fognak megtelni a tárlók a múzeum gyűjteményéből. Itt lesz kiállítva Körösfői Kriesch Aladárnak Az 1567-i tordai országgyűlés kimondja a vallásszabadságot(1896) c. monumentális olajképe.


Válogatott irodalom
ORBÁN Balázs: Torda város és környéke. Budapest, 1889. 343–349.
BALOGH Jolán: Kolozsvári kőfaragó műhelyek. XVI. század. 350–352.
ENTZ Géza: Erdély építészete a 14-16. században. Kolozsvár, 1996. 172–173.
VASS Erzsébet: A tordai sókamaraház. In: Aranyos-vidék magyarsága. Szerk. Keszeg Vilmos és Szabó Zsolt. Kolozsvár, 2006. 136–146.
Horaţiu Dan GROZA: Un monument de arhitectură medievală: palatul voievodal din Turda. In: Acta Musei Napocensis, 43–44 (2008–2009). 233–251.



Eszmecsere a szócikkről

Képek

beszúr más oldalra